A rendszerváltás után mindenki szabadulni akart a múlttól. Nemcsak az emberek, hanem a kormányok is, akik egymást váltva mindig belenyúltak az oktatásba, sajnos néha ész nélkül és egyáltalán nem megfontoltan. Ám néha fejlesztő és jó módon. Sajnos az utóbbit igen kevésszer tették. Persze egy rendszer megváltoztatása nem egy-két év, sőt! Ahhoz, hogy jobbá tegyük, vagy változtassunk rajta, évtizedeknek kell eltelnie.
Lassan eltelnek az évtizedek, de ahelyett, hogy látnánk a pozitív változást, azt látjuk, érezzük csak, hogy a helyzet egyre rosszabb. Felnőtt az első rendszerváltozás utáni generáció és ha rájuk nézünk, nem mondhatjuk hátra dőlve és nyugodtan azt, hogy elkészült a nagy mű igen ...
Sajnos egyre rosszabb a helyzet évről-évre. Ezt a szakiskolában/szakközépiskolában – jelenleg szakgimnáziumban – tanítók különösen érzik, hisz manapság már csak a leggyengébb tanulók választják egy szakma elsajátítását. Ennek okai is a rendszerváltozás utáni oktatáspolitikai koncepciókban keresendő. A leglényegesebb változás a rendszerváltás után talán az volt, hogy a szakmunka presztízse nagyon lecsökkent. Ezzel szemben az érettségi és a diploma felértékelődött. E törekvések a kormányzati döntésekben is megmutatkoztak. Nem maradhatott ki a szakképzés sem.
A régi, klasszikus értelemben vett szakiskolai/szakközépiskolai képzés nagyjából megszűnt. Mindenkit érettségire biztattak. Hogy könnyítsenek a helyzeten, behozták a kétszintű érettségit, aminek a középszintje nagyjából a rendszerváltás előtti 8. osztályos szintnek felel meg. Vagy még annak sem. Az a nemzedék legalább írni-olvasni megtanult rendesen, és ha nem ment jól a tanulás, szakmát tanult.
Ma a sok „diszes” gyerek úgy kap érettségit, hogy felmentik azok alól a feladatok alól, amiről papírja van. Az érettségije azonban ugyanolyan értékű, mint a nem „diszes” társainak. Velük kellene egy szakmát elsajátíttatni.
Nem könnyű feladat elé állítja a szakiskolai tanárokat. Akik egyáltalán nincsenek felkészítve arra, hogy mit lehet kezdeni az ilyen gyerekekkel. Miért? Mert ők sem tanulták meg főiskolai, egyetemi tanulmányaik során. A Szakiskolai Fejlesztési Program sokat segített a pedagógusoknak, ám sajnos vége szakadt. A szakgimnáziumi képzés csúfosan megbukott. Az elképzelés, hogy az érettségivel kapjon egy szakmát is a tanuló, alapvetően jó volt, ám a kivitelezés nem sikerült jól. Viszont születtek olyan szakmák, amelyek a felnőttképzésben hiányt pótoltak.
Természetesen keresik, keressük folyamatosan az okokat, de véleményem szerint csak egy ok rontotta le ennyire a szakképzést: az ÁLLANDÓSÁG hiánya. Ha csupán kormányonként lenne változás, még valahogy túlélné a szakképzés, de az, hogy lassan évente új SZVK kerül ki, az iskolák és az ott dolgozók számára követhetetlen.
Miközben állandóan újra készülünk az ép aktuális SZVK szerint, nem tudunk arra figyelni, hogy tanítsunk. Sajnos nem is mindig jobbító szándékkal és ésszerűen születnek ezek a törvények. Mindig követünk valamilyen európai trendet és megpróbáljuk ráerőszakolni a magyar oktatási rendszerre, ám többnyire csúfos kudarcot vallunk.
2016-ban is az épp aktuális elvárásnak megfelelően került bevezetésre a Szépségtanácsadó szakma. Az alap elképzelés az volt, hogy a Szépészeti Szakgimnáziumban az érettségi mellé szakmát kapjanak a tanulók. Ott megbukott, viszont a felnőttképzésben hatalmas sikere lett ennek a szakmának és a döntéshozásban részt vevő szervezetek ezt látják.
A mostani törekvések első sorban az iskolarendszerű képzésekre, a megbukott szakgimnáziumi rendszer átalakítására és az OKJ racionalizálására vonatkoznak. A felnőttképzés átalakításáról egyelőre nem szól a fáma. Az OKJ racionalizálás sem érinti a Szépségtanácsadó és a Kozmetikus szakmát olyan módon, hogy megszűnnének ezek a szakmák.
Tehát tessék megnyugodni, az, aki már elvégezte a Szépségtanácsadó szakmát, továbbra is dolgozhat sminkesként és szempilla-építőként. Aki még nem, annak még jó darabig lesz erre módja! Egy átalakítás több évig tart, és hangsúlyozom, nincs szó arról, hogy a szépészeti szakmákat megszüntetnék.
